Egyik ujságiró kollegámmal történt, isten nyugossza meg az ő lustaságában, hogy nekem kell még az ő viselt dolgait is leirni, nemcsak a magaméit. Ő vele történt, mondom, hogy egyszer a Borsszem Jankót szerkesztette, mikor Csicseri Bors nem volt odahaza. A Borsszem Jankó pedig ott csinálódik, a hol a Fővárosi Lapok - az Athenaeum mellék épületében, melynek előrészét a belvárosi rendőrség üli székhelynek. Szegény, vén Prottman bácsi, hogy csodálkozhatott ő ezen a sajátságos tüneten! Bele is halt a csodálkozásba.

Hát mondom, az én barátom, a kiből már azóta neves iró lett, épen valami verset faragcsált,
mikor hirtelen kopogtatnak az ajtón.

- Szabad!

Egy köpczös, polgári külsejű, meglehetősen jámbor pofáju ember lépett be. Olyan harmincz-harminczöt éves forma lehetett.

- Mi tetszik?
- Kérem, eljöttem.
- Igen? Mi tárgyban kérem...
- Hát biz én azért jöttem... Hiszen tudja tán a tekintetes ur - hogy mivel hát én itt most be fogok csukatódni.
- Becsukatódni? Mit beszél ön?
- Itt van a czitatórium róla, itt áll kérem, hogy három napig. Tegnap jött meg az irás, eljöttem mindjárt, készen vagyok. Tessen engem becsukatni.

Megnézte, csakugyan ugy volt. Három napra volt elitélve s ma kellett megkezdenie a büntetést.

- Tehát Kupka Jánosnak hivják?
- Ühüm. Hajszen ott áll az irásban.
- Aztán miért csukják be?
- Nem lehessen tudni, kérem alásan. Mert én ugyan nem vagyok korhely, de néha iszom egy-egy gyüszünyit s ilyenkor mindjárt fejembe megy az ártatlan ital, aztán ha valami bolondot csinálok, nem emlékszem rá. - Olyan vagyok én ebben, mint a ma született gyerek. Alig, hogy egy kicsit megnedvesítettem vasárnap a számat, mert odaát voltam a Neustiftben, már itt a veszedelem, ni. Hogy mit tettem, nem emlékszem, de azt kitalálom, hogy ide hoztak ebbe az épületbe, s elitéltek három napra valami miatt - bizony, tudom, hogy nem hiába tették. Azért hát tessék engem most becsukatni.

Barátomnak egy jó ötlete támadt az ő rabjával, megtetszett neki az eredeti ficzkó s látván annak a tévedését, hogy a rendőrség ajtaja helyett a szerkesztőséghez nyitott be, nem látta be, miért ne szőhesse odább a vigjátéki bonyodalmat.

- Tudja mit kedves barátom. Maga szerencsés ember.
- Már mint én? - álmélkodék az, nagy szemeket meresztve.
- Szerencsés ember, mondom, mert jó kedvemben talált. Én megkegyelmezek magának, menjen nyugodtan haza.

Kupka János a helyett, hogy megörült volna, kellemetlen ábrázatot vágott ezekre a szavakra, s elkezdte a füle tövét vakarni.

- Nem lehet az, kérem alásan. Nem lesz az jó. Csak tessék engem talán mégis becsukatni.
- Nem értem önt barátom.
Kupka János elpirult, a nyakkendője csokrát babrálta s ötölt, hatolt.

- Nagy izé... nagy sora van annak... mert hát ugy áll a dolog, hogy hát tetszik tudni... bibe van.
- Miféle bibe?
- A feleségem - szólott mélabus hangon - három forintot adott a rabságom idejére, hogy azt mondja, éhen veszejtik itt a rabot, ha pénze nincsen, hogy, azt mondja, segitsek a helyzetemen.

- No, és?
- Hát az a baj, könyörgöm, hogy útközben - mert hát tetszik tudni el van ilyenkor keseredve a szegény ember - betértem a «Makkhetesbe» s elhelyeztem a három forintomat. Ez ez! Én most már haza nem mehetek innen a pénz nélkül - mert nagy áspis kigyó ám! - ha pedig haza nem megyek - mit csináljak künn egy fillér nélkül... sem ételem, sem alvó helyem... elpusztulok én künn. Tessék csak engem, kérem elcsukatni!

De már ez olyan argumentum volt, hogy csakugyan igazolta minden komikus volta mellett is a helyzet tarthatatlanságát s egyszersmind Kupka János uram kérésének okszerü oldalait. Ezen csak egyféleképen lehetett segíteni. S minthogy épen odatoppant két másik iró is, megértvén Kupka János fátumát, miután jóizüen nevettek rajta előbb, elhatározták egyesült erővel, hogy a fátumot leveszik róla - összeadják neki a három forintot, menjen isten hirével – s azután lépéseket tesznek érdekében a rendőrségnél. Hátha van azoknak is érzékük valami iránt? S hátha épen a humor az? Mert hogy mi, eddig még ugy se fedezhette fel senki.

- Hát itt van a három forint Kupka János. Távozzék: Ön most már szabad, mint a madár.
Elérzékenyedve köszönte meg s könnyes szemekkel csoszogott le a lépcsőkön.
- Mivel érdemlettem, mivel? rebegé. Az isten áldja meg a tekintetes urakat.
- Szegény ördög! - mondák. - Hogy fogja ez most áldani éveken át a rendőrséget.

Ez délelőtt történt. A redakcziókban azonban mindég történik valami délelőtt is, délután is, még ha nem történik is semmi. Ennélfogva délután is történt - még pedig az, hogy kopogtattak az ajtón - majd minden dolog ezzel kezdődik, a tolvajlási történeteket kivéve.
Kopogtattak s kinyilván az ajtó, a Kupka János arcza volt látható. A szoba most homályosabb volt valamivel s a Kupka arcza is pirosabb valamivel, de azért mégis fel lehetett ösmerni.

- Maga az Kupka? Hát mi baj van?
Kupka poziturába vágta magát, az az csak akarta, de nem igen sikerült neki, mintha mozgott volna alatta az a veszett padló.
- Hát az van - mondá rekedten, de mégis alázatos szelidséggel - hogy odabotlottam megint a «Makkhetesbe», száradjon el, a ki oda építette utamba... s izé... ugy fordult, hogy... tessék csak engem mégis becsukatni.
...Csakhogy ez már akkor igazán lehetetlen volt - mert a rendőrségnél is le volt róla véve a fátum, kieszközölték a büntetés elengedését.

(Mikszáth Kálmán)