Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú.

Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú. Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú.

Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmad­rangú valami.

Hát akkor mi?

Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára.

Örkény István

Tegnap nagy meglepetés érte a Dél-dunántúli Mélyfúró Vállalat tapasztalt olajkutatóit. Amikor a süttőlapockai fúrótoronnyal elérték a 2200 méteres mélységet, hirtelen erős gáz­ömlést észleltek. A földgázkitörést azonban nem a várt kőolaj föltörése követte: olaj helyett töméntelen mennyiségű teniszcipők lövelltek az ég felé. A Duna Cipőgyár minőségi ellenőrei azonnal a helyszínre siettek, és megállapították, hogy a föld méhéből érkező teniszcipők tel­jesen megfelelnek az előírásnak. Remélhető, hogy a süttőlapockai leletből nemcsak a hazai piacot tudjuk ellátni, hanem eleget tehetünk egy afganisztáni külkereskedelmi megállapodás­nak is.

Örkény István

A katolikus egyház feje, orvosi tanácsra, minden reggel körbekerékpározza a Szent Péter-székesegyház előtti hatalmas térséget. Útjára, orvosán kívül, csak hat svájci testőr kíséri el, akik erre az alkalomra a nehézkes sisak helyett fehér bukósisakot viselnek. Róma népe és a számos utas és zarándok térden állva nézi végig a szentatya reggeli testgyakorlását.

Örkény István

Beültek az Apostolokba. A kiváló fizikus egy pohár vermutra vágyott, Szilágyinak sörre volt gusztusa. Aztán mégis másképp alakultak a dolgok. Persze, a kiváló fizikus megmaradt a vermutjánál, mert a tudomány nem fér össze szeszélyes rögtönzésekkel, kósza ötletekkel; Szilágyi viszont, ez a haspók, ha ételt látott maga előtt, nem ismert megállást.

Előbb csak öt pogácsát evett, álmodozva, oda se figyelve. Aztán észrevett egy tálcán egy diókrémtortát. A torta után még egy sört ivott, s közben felötlött benne - ami pedig elég valószínűtlenül hangzott -, hogy hátha van a konyhán marinírozott ponty. Ettől, mondta, miután megeddegélte a pontyot, ő már úgyszólván jóllakott. Rendelt ugyan még egy húslevest finommetélttel és egy adag lencsét, némi füstölt hússal a tetején, de azt már csak majszolta, szemelgette. Utána nem evett semmit a világon; otthon, mondta, várja a meleg vacsora. Fizessünk, mondta a kiváló fizikusnak, mert a mama olyan, mint egy óramű, s ha ő csak öt percet késik a vacsoránál, már lesi a csengőt, ideges.

Amit evett s ivott, Szilágyi mondta be a fizetőpincérnek; öt évre visszamenően minden falat ételre emlékezett. A pincér, miután összeadta a számokat, letett egy cédulát az asztal sarkára. És azt mondta:

- Tizenegy-húsz.

A nagy fizikus már a zsebébe nyúlt volna, de útközben hirtelen megáll a keze.

- Nem akarom önt megbántani - mondta, egy mentegetőző mosollyal. - De azt hiszem, ez csak tizenegy-tíz.

A pincér gyorsan eltüntette a cédulát, el is pirult egy kicsit, s egy új számolócédulán újra összeszámlálta a számoszlopot. Aztán ránézett a nagy fizikusra, és így szólt:

- Bocsánat. Ez bizony tizenegy-húsz.

És letette az asztalra ezt a cédulát is.

A kiváló fizikus persze oda se nézett. Kellett is őneki papír, ceruza! Naprendszerek, tejutak, kozmoszok úsztak az agyvelejében, de éppen ezért, szerényen és halkan, csak annyit mondott, hogy véleménye szerint a kedves főúr összeadása téves. A helyes végösszeg: tizenegy-tíz... És hozzátette, az ő finom mosolyával:

- Bocsásson meg, hogy vitatkozom. Én Albert Einstein vagyok.

A főpincér rámeredt.

- Istenem - mondta, alig hallhatóan. Ó, hogy ő erre nem jött rá magától! Hiszen ez egy világhírű, jellegzetes arc! Hajlongva elhátrált a szomszéd asztalhoz, reszkető kézzel meghegyezte a ceruzát, aztán elővett egy nagyobb papirost, és szépen, kalligrafikusan újra egymás alá írta a számokat. Összeadta. Újra összeadta. Harmadszor is összeadta. Homlokát verejték lepte el. Aztán fölkelt, és rogyadozó térdekkel elment a söröző hátsó részébe. Odahívott még egy pincért és Fröhlich urat, a söröző tulajdonosát. Hatalmas kockákra osztott ívpapirosokat hoztak, és külön-külön elvégezték az összeadásokat. Utána összehajoltak, susogtak.

- Mélyen tisztelt professzor úr - lépett oda Fröhlich úr. - Meg se merem mondani, ami a szívemet nyomja. A mi gyarló képességeink szerint a számla végösszege tizenegy-húsz. Ne tekintsék ezt részünkről kicsinyességnek, mi akkor lennénk a legboldogabbak, ha fizetés nélkül vendégül láthatnánk egy ilyen világnagyságot... A mi főpincérünk azonban harminc éve működik a pályán, és mellesleg négygyermekes családapa. Ő ebből a tíz fillérből presztízskérdést csinál.

Einstein professzor megértően bólintott. Egy szempillantásra behunyta a szemét, gondolatban végigfutott a számsoron, a vermuttól kezdve a lencsefőzelékig. Aztán sóhajtott.

- Kedves barátaim - mondta. - Úgy ülök itt, mint egykor Galilei az egyházi bíróság előtt. De mit tehetnék? A tudomány nem ismer presztízskérdést, és én - bár nincsenek gyermekeim - ugyanúgy szégyellném a tévedésemet, mint az igen tisztelt főpincér úr az övét... Vagyis, ezt a vitás kérdést el kell dönteni.

Fröhlich úr bólintott.

- A söröző személyzetének is ez a véleménye.

- Talán az itt a baj - folytatta tűnődését a kiváló fizikus -, hogy mindnyájan túl vagyunk terhelve számokkal, és a feladat kicsi nekünk... Nincs véletlenül egy ember a közelben, aki nem végzett egyetemet, nem érettségizett, és épp csak hogy el tud végezni egy összeadást? Ilyen apró vitát csak törpék dönthetnek el.

És minő szerencse! Van az Apostoloknál egy süketnéma csapos. Odahívták. Leültették. A vermuttól a lencsefőzelékig elébe tették a számoszlopot. Szuszogott. Nyögött. Sóhajtozott. Izzadt. Húsz percig tartott, amíg elvégezte az összeadást. Átadta az eredményt Fröhlich úrnak.

Fröhlich úr nem szólt semmit. Egy pillantást vetett az eredményre, s átadta az első fizetőpincérnek, aki továbbította a másodiknak, aki némán letette a nagy fizikus elé.

Albert Einstein fölállt, leszámolta a pénzt, bőséges borravalóval megtetézve. És így szólt, a világ legszerényebb mosolyával:

- Uraim! Albert Einstein tévedett. Isten velük.

A személyzet sorfalat állt, és mélyen meghajolt a modern fizika úttörője előtt. Némán kisétáltak az étteremből. Kint az utcán Albert Einstein - aki már nem mosolygott, sőt, nagyon gondterhelt arcot vágott - megkérdezte Szilágyitól:

- Mi a véleményed erről a dologról, barátom?

- Nekem haza kell sietnem vacsorázni - mondta Szilágyi. - De azt hiszem, ezen a világon nem lehet segíteni.

Örkény István

Két hétig terveztük, hogy majd veszünk. Mindennap megálltunk a kirakatok előtt, sóváran
néztük. Végül is a születésem napján, április 5-én déli tizenkét órakor megkérdeztük, mibe
kerül. - 275 frankba - mondta a gyümölcsárus. - Elsőrendű, teljesen friss, zamatos ananász.

A feleségem drágállotta, én nem. A görögdinnyéhez képest persze sok, de az ananászhoz
képest bizonyára nem. Megvettük, hazavittük. Beállítottuk egy hamutartóba, néztük. Körbejártuk, barátkoztunk vele, dicsértük, milyen szép és egzotikus. A tetején külön növény hajtott
ki belőle, valami pálmaféle; ha locsolnánk, vagy vízbe tennénk, talán hamarosan nagyra nőne
és kivirágzana.
A szállóban rögtön híre futott, hogy a kilencesben vettek egy ananászt. A takarítónő bejött, és
bemutatkozott - eddig a percig ugyanis színét se láttuk -, és azt javasolta, hogy hámozzuk
meg, és fölszeletelve, kristálycukorral meghintve hagyjuk állni egy vagy két napig. „Ostobaság - mondta egy angol diáklány a lépcsőfordulóban. - Rummal egyék, úgy a legfinomabb.”

Egy honfitárs, akivel eddig csak köszönő viszonyt tartottunk, cédulát csúsztatott az ajtóhasadékba. „Ne hallgassanak senkire - írta. - Jó vastagon le kell hámozni, mert a héja élvezhetetlen, de a húsát úgy kell fogyasztani, ahogy van.”
Este meghámoztuk és megettük. Semmi íze sem volt. Alig valamivel volt rosszabb, mint a
tök. Nyersen is, cukorral is, rummal is. Nagy nehezen legyűrtük, ittunk rá egy pohár vizet.

Harmadnap szembetalálkoztunk az angol lánnyal a folyosón. „Hogy ízlett?” - érdeklődött.
„Nagyon” - feleltem. Felsóhajtott. „Hiába - mondta -, az ananász, ananász.” Azóta lopva megmegállok a gyümölcsárus standja előtt, és vágyakozva nézem az ananászokat.

Találkozom ma az utcán Nesztey Miklóssal, az osztálytanácsossal. Egy nagy csomagot vitt a hóna alatt.

- Szervusz, Miklós! Mit cipelsz?

- Könyveket!

- Természetesen a Jézuska küldi?

- Igen - mondja bosszúsan -, az én pénzemen!

- Ne bántsd a kis Jézust - mondom neki -, most úgyis csak ő maga van, aki még a literatúrát pártolja.

- Hadd el, kérlek, nagy kellemetlenséget okozott nekem ez az egész vallási poézis…

- Hogyhogy?

- Hiszen talán olvastad, hogy a nagyobbik leányom, Ilonka, jegyben jár?

- Oh, igen! A gazdag Czingeri Ferenccel. Gratulálok!

- Késő! Vége van!

- Mi történt?

- A legkisebbik lányom elrontotta a dolgát.

- A legkisebbik a legnagyobbét? Teringette, hiszen az lehetetlen! Hány éves?

- A Birike? Hatéves!

- Hát mit csinált?

- Az történt, barátom, hogy a vőlegény idejött hozzánk a menyasszonya körében tölteni a karácsonyt. Természetesen örömet akart okozni a kicsinyeknek ő is holmi apró ajándékokkal, s megkérte Ilonkát, tudakolja ki nagy titokban, hogy mit szeretnének kapni a Jézuskától.

Ilonka belevágott a kedves feladatba, s összehítta a csipogó gyermekhadat a szobába.

»No, apróságok - mondá nekik -, én most levelet írok a Jézuskának. Súgjátok meg nekem, hogy mit küldjön nektek! Ahogy én ismerem, hát megteszi!«

Komoly ráncokba vonódtak össze a piciny homlokok, mert sok mindenféle óhajtás dagasztja ezeket az apró szíveket: nehéz kikeresni közülök a legédesebbet.

Hanem azért mégiscsak odajárultak Ilonkához, és bevallották: ki lovat, ki könyvet, ki egy nagy babát, de hogy csipogni is tudjon; a ló meg hogy kereken járjon. Biz azt nem könnyű lesz úgy összehozni a kis Jézusnak, aki megszületik kedden éjszakára, s aki mindjárt azon kezdi, hogy minden gyereknek hoz valamit; holott neki magának, amint a mama mondta, még fehér paplan sem jut az idén, mert semmi kilátás sincs havas karácsonyra.

Nem fog ropogni, csikorogni a hó a csizmatalpak alatt odakünn, hanem a kandalló most is pattogni fog odabent és kihajt majd a szobák padozata, mint minden évben, fák nőnek ki egy varázsütésre arany diókkal és almákkal gazdagon megrakva. Mégiscsak gyönyörű nap ez, mely az erdőket beviszi a meleg szobákba.

Ilonka mind feljegyezte a kívánságaikat a levélbe, hanem biz a levél nem a kis Jézushoz ment, csak amolyan lajstrom volt az a Czingeri bácsi részére, aki azzal bejárja Sárkányt, a Légrády testvéreket, meg a játékboltokat.

Persze a kicsinyek ezt meg nem sejtették, Czingeri bácsi nem árulta volna el a világért, sőt inkább olyan ravasz volt, hogy az Ilonka háta mögött is ármányt szőtt.

Mert mikor megtudta a kis pulyák kívánságát, az Ilonkáét szerette volna kifürkészni, hogy hát annak is mi okozna nagy örömet? Hiszen az Ilonka csak bakfis még, aki maga se tudja mit akar, de ha tudja is, pirul bevallani, csak a fejét rázza.

Hanem iszen majd bevallják azt is a kisebb testvérei. Úgy is tett Czingeri bácsi. Ilonkának nem szólt semmit, külön összehítta titokban a gyermekeket. Az volt még csak az érdekes gyűlés ott a kis fülkében, a nappali szoba mellett.

- Pszt! Lassan legyetek! De egy se moccanjon. Azt hallom előre, hogy a Jézuska mind megküldi, amit kívántatok, csak éppen az Ilonkának nem küld semmit.

- Szegény Ilonka! - sopánkodának. - Talán rossz volt?

- Nem! Ilonka jó. Ő csak azért nem küld neki semmit, mert nem tudja, mit küldjön. Ti talán tudjátok, mi okozná neki a legnagyobb örömet, előttetek talán említette. Hát mármost ki vállalkozik rá, hogyha ő a ti kívánságtokról írt a Jézuskának, ti meg az ő kívánságát írjátok meg. Nos, melyitek tudja, mit szeretne ő?

A gyermekek gondolkodva hallgattak el egy percig, mígnem az Aladár fiú közberikácsolt:

- Egy ostort!

- Oh, te ostoba! - felelte Birike a legkisebbik, a legcsacskább. - Én tudom, mit szeretne

legjobban az Ilonka. Én megírom a levelet a Jézuskának.

- Jó - mondá mosolyogva Czingeri bácsi. - Itt a toll és tenta, fiacskám. Írd meg őszintén, én

majd aztán elviszem a postára.

- Hát jár a posta a mennyégbe?

- Jaj, bizony jár.

A kis Birike felgyűrte a kék ruhácskája csipkés ujját, felállt a papa székére az íróasztal mellett, s úgy állva írta a levelet. Soká, soká elgondolkozott egy-egy betűnél, hogy miképp is néz az ki, némelyiket ki is hagyta, de azért mégis készen volt az uzsonnáig… hanem jaj, a csipkeujjat betintázta. Csak valahogy reggelig ne tudja meg ezt a rendetlenséget a Jézuska!

Czingeri bácsi hamis mosolygással várt odakünnt a levélre, melyet Birike be is pecsételt, dugta rögtön a zsebébe, hogy a postára viszi. Oh, csak el ne késne vele az a mennyei postaszekér!

Czingeri bácsi vette a kalapját, és elment, de útközben természetesen felbontotta a levelet, és olvasta:

»Kedves Jézuskám!

Mondd meg a Király bácsinak, hogy küldje haza a katonaságból a mi Ilonkánknak Réthy Pistát, azt akivel a tavalyi bálon annyit táncolt, és mondd meg az ördög bácsinak, hogy vigye el a nyakáról a Czingeri bácsit, akit ő ki nem állhat.

Birike.«

Czingeri bácsi elsápadott, szörnyen hatott rá, megrendítette az a levélke, visszajött, és letette a karácsonyfa alatt álló asztalkára azt a gyűrűt, amit az Ilonka adott neki, és elment örökre; de azt már nem merem mondani, hogy az ördög vitte el, mert a Czingeri bácsi is jó ember.

Csakhogy vőlegénynek már nagyon öreg.

(Mikszáth Kálmán)

Jóllehet az élelmes reklám már a szerencse hollétét is nyilvánosságra hozta, hogy »Isten áldása Kohnnál Szegeden« - azért meg lehet azt néha találni egyebütt is.

Egészen véletlen, hol és hogy jön össze vele az ember. Némelykor Kohn úr sem szükséges hozzá.

Mert mindenféle alakban jár Fortuna őnagysága. Néha szép kisasszonnyá lesz, aki a farsangi bálon beléd szeret és hozzád megy. És persze nagy hozománya van. Ha gazda vagy, eső képében is meglátogathat, ha hivatalnak szánt végzeted, s ő mégis kacsintani akar reád, belebújik a patrónusaid mosolyába. Szóval kitanulhatatlan az útjai. Azért hiszem, hogy asszony.

De mégis a legtermészetesebb, legszeretetreméltóbb a saját ruhájában, ahol igazi eklat-val fordíthatja rád rózsaszín szaruját, ahonnan csövestül ömlik az áldás. De hogy ilyen módon lehessen hozzá szerencsénk, ahhoz már Kohn kell.

Egy ilyen Kohnnak a boltja volt az alábbi épületes eset színhelye.

Egy úr állított be mintegy három hét előtt, s azt kérdezte a kereskedőtől (nevezzük Kohnnak), hogy van-e ilyen és olyan sorsjegye (nevezzük trachama sorsjegynek).

Kohn úr készségesen tolja eléje a sorsjegyeket.

- Igenis vannak. Méltóztassék! A belépő úr átnézi izgatottan a papírokat, és kedvetlenül mondja: - Sajnálom, itt nincs meg az a szám, amelyik nekem kellene.

- Sajnálom - viszonzá Kohn úr a kezeit dörzsölgetve. - Pedig méltóztassék elhinni, hogy az mindegy.

Az idegen úr a fejét rázva dohogja: - Nem, nem. Nekem a 48-as szám kellene. Minden áron ez kellene.

- Sajnálom.

- Nem sajnálom érte a pénzt.

Nincs az a Kohn a világon, aki erre fel ne üsse a fejét.

- Hátha meg lehetne szerezni?

- Próbálja meg az úr, s én szívesen megfizetem kétszeresen is.

- Utánajár, s ha lehetséges, egy hét alatt itt lesz a sorsjegy. Tessék talán egy hét múlva erre fáradni.

- Eljövök.

Egy hét múlva csakugyan bejött az idegen a jegy után tudakozódni.

- Megvan! - kiálta örömmel a kereskedő. - A pontosság az első a világon. Ha a Kohn cég valamit megmond, az meg van mondva, uram. Kikerítettük.

Az idegen férfiú látható megelégedéssel nézte meg a sorsjegyet.

- Igen, a 48-as - mormogá. - Ennyit mondtam. Ez az! S a legnagyobb készséggel fizette ki nemcsak az árát, hanem a kövérre számított utánajárási költségeket is. Tetejébe még Kohn úr kezeit is megrázta az ajtóban, s hálás hangon mondá: - Köszönöm, uram, nagyon köszönöm.

- Íme egy bolond - jegyezé meg Kohn úr a segédnek. - A világ tele van az effajta csodabogarakkal.

Azon az áron két sorsjegyet vehetett volna.

Hanem bezzeg meghökkent és elhűlt Kohn úr nehány nap múlva, mikor a »Mercur« közlöny meghozta a trachama sorsjegyek nyerőszámait, s mindjárt elöl ott villogott az eladott sorsjegy száma: a 48.

A legelső inast, aki legközelebb állott mellette, úgy ütötte nyakon, hogy az a pudli alá szédült.

- Milyen eset! - kiáltá. - Hát lehetséges ez? Mert hogy valaki véletlenül nyer, az semmi. De ez az ember tudta. Egész bizonyosra kereste a 48-as számot. És ez a szám a kezem közt volt. Itt tartottam. Oda sem kellett volna adnom.

És ezzel olyan méregbe jött, hogy a másik inast is nyakon ütötte (azoknak ugyan beütött a trachama-húzás!).

Egész nap nem ment ki az eszéből. Töprengett a megfoghatatlan eseten.

»Hogyan tudhatta az az ember? Kiszámította volna? Talán maga az Orlice volt, vagy a nagy Mihalik. De nem, bolondság, hisz ez lehetetlen, és mégis… tudta, tudnia kellett… mért ragaszkodott volna máskülönben éppen a 48-as számhoz?« Valóban megfoghatatlan volt, s oly rendkívüli eset, aminő még soha elő nem fordult vele, pedig már harminc éve árulja a sorsjegyeket.

Izgatottsága a végsőig volt fokozva, midőn megnyílt az ajtó, s egykedvű arccal lépett be a szerencsés idegen a »Mercur« után tudakozódni: ha megjelent-e már?

- Ön nyert! - hörgé Kohn. - Ön nyert! - Tudtam előre! - felelte az idegen hidegvérrel.

- A második treffert ütötte meg.

- Nos, az igen szép. Ötvenezer forint. Hadd lássam csak… Megnézte a nyerő számokat, s aztán zsebébe tette a lapot olyan nyugalommal, mintha semmi sem történt volna vele.

A kereskedő egyre jobban ámult-bámult.

- Uram! - kiáltá. - Egy nagy kérésem volna önhöz.

- Szívesen, uram, parancsoljon. Hiszen önnek köszönhetem a dolgot. Ha ön nem szerzi meg… - Nem kíván

 semmi egyebet, mint hogy közölje velem a titkát, mi vezette arra, mi adta önnek azt a sejtelmet?

- Több volt, tudat volt.

- Az a tudat, hogy a 48-as szám lesz a nyertes?

Az idegen mosolygott.

- Nagyon egyszerű az egész. Elmondom őszintén. Ahogy a Mária Valéria utcán jövök, föltekintettem egy nagy ház bizonyos ablakára, ahonnan az a leányka szokott néha kinézni, akit szeretek, s akit hozzám nem adtak a szegénységem miatt. Egy sajátságos konvulzív köhögési roham fogott el, éppen abban a percben, ahogy föltekintettem, s a szemembe tolult könnyek szivárványán összefolyt minden tárgy előttem, s úgy rémlett egy percig, hogy minden ablakból hét kis macska néz le rám. Egy gondolatom támadt, mely meggyőződésemmé vált, mihelyt megfogamzott. Megolvastam az ablakokat, hét volt. Nos, legott benyitottam az ön boltjába.

És, mert hétszer hét negyvennyolc, kértem öntől a 48-as sorsjegyet. Így történt az egész.

…Most aztán nem bámult többé a kereskedő.

Látta, hogy a szerencse nem változott meg, most is a régi, aki eddig volt.

Még azt sem kívánja meg attól, akihez hozzászegődik, hogy az egyszeregyet tudja.

(Mikszáth Kálmán)

Keskeny, szürke felhőfoszlányok úsznak a környék felett. Nagy égiháború lehetett az éjjel, villámlással, esővel, viharral vegyes. Látszik is a nyoma mindenfelé: a fák gallyai le vannak tördelve, faleveleken, fűszálakon esőszemek csillognak, a templomsoron a nagy garádban zuhog a víz. Vöneki János uram portáján egész tócsák állanak, a Zákó Mihályék kertjében pedig - éppen az imént mesélte Mihók Magda - a madárfészket is lemosta a fáról a szakadó zápor.

Köd gömörödik a sár fölött, átlátszó és fehéres, mint a musselin-ruha, a falusi kémények füstje fölfelé száll, megannyi jele, hogy eső nem lesz, bár az ég morcos, borús még, mint a Bizi apó arca, ki ingadozó léptekkel, meghajolva megy a hosszú utcán Szücs Istók kőművessel.

Az emberek az udvarokról és a kerítések mögül nézik. Hogy összeesett! Megőszítik a csapások, csövestől jönnek. Az eladóleánya meghal, csűre, asztagja megég, lovait elhajtják a szegénylegények. Örökké rajta tartja most az Isten a »másik« kezét.

Érzi is a súlyát. Bezzeg kellemeztetné most már magát ő szent felsége előtt; hogy ím az a kisebbik lánya is halálosan megbetegedett, meghökkent őkigyelme s megfogadta: ezentúl arravaló lesz a gazdagsága, hogy jót tegyen vele.

- Ni, a Bizi, a fösvény Bizi! - kiáltja az Andris gyerek a Gughiék udvarán.

- Csiba te, ne te - veszi fel a szót Gughi Panna -, legalább már ti ne bántsátok. Eleget veri az Isten. Ugyan tegyen lelkem, egy-két hasábot az üst alá, míg én megkavarom… - Nedves ez a tüzelő - veszi át a szót özvegy Csupor Mátyásné. - Az én időmben még a fa is jobban égett, Panna… Hanem ez a Bizi dolga csakugyan csodálatos. Mikor a drága Máriaképet hozták, amit a templomnak vett, leszakadt a szekér alatt a Csoltó hídja, ló odaveszett, kép dirib-darabra tört.

- Valóságos mennyei kijelentés, nénémasszony. De vajon hová mehet most ilyen korán reggel? Eredj csak, kis Andris, nézz utánuk, merre fordulnak el a savanyúkúttól? A »falu gyermeke« (így nevezték a szelíd képű, anyátlan-apátlan fiút) ott guggolt az udvar közepén, a lekvárfőzőkatlan mellett, ami igen irigylendő állapot volt rá nézve, mert nemcsak a lábait melengethette a tűznél (csípős az idő egy kicsit), hanem a jószívű Gughi Panna a kóstolást is engedte.

Hogy most már ott kell hagyni a vén Bizi miatt ezt a nagy boldogságot! Kelletlenül kullogott utánok, mert félt Bizi uramtól. Minden gyerek fél a faluban attól a sötét arctól.

Bizi apón egy hosszú krispin volt, abba húzta be apró kopasz fejét a váll-lapockái közé.

Őkigyelme fázhatott talán, mert olyan idegesen mozgott az ajka, mintha a foga vacogna.

Jobbról-balról köszöntek neki, de ő nem vette észre. Csak egyszer fordult vissza, és a kis Andris úgy érezte, hogy őt nézi. Megrezzent és mélyen szemeire húzta a viseltes báránybőrsapkát.

125 A csősz, aki a sánta Péri Jánosnéval kendert vitt az utcán, az Andris fülehallatára mondta el, hogy megint csoda történt az éjjel. A kőkeresztbe beleütött a mennykő. Pedig száznyolcvan forintjába került Bizi apónak, aki most mindenre adakozni kezd, mert perben áll az Úristennel és ki akar vele békülni. De hasztalan, alighogy felállították tegnap a drága kőkeresztet, ma már össze van törve.

Andris kitalálta, hogy a temetőbe mennek Bizi apóék. De már azt az istennyilát ő is megnézi.

Illő távolságban követte, s mikor a temető közepén megálltak, a nagy kőrisfa alá húzódott.

A gyönyörű, piros kőkereszt csakugyan ott hevert két darabban a sárguló pázsiton. Nini, hova lettek az aranyos betűk: »Isten dicséretére emeltette Bizi József.« Éppen a betűknél, derékon törte ketté nyilával az Isten, mintha mondaná: »Nem kell a dicséreted, Bizi József, a Mária-kép sem kellett, ez sem kell.« Az öregember elkapta fejét a földről, hol adománya széttörve hevert, és nem mert fölnézni az égre sem, ahol olyan nagyon haragusznak rá. Révedező szeme a gyermeken akadt meg, mintha annak a boglyas feje lenne közbül égnek-földnek.

Andris a kőrisfának dűlt, s lábait, amik egészen besüppedtek az ittas, kövér temetői földbe, sorban emelgette, meg-megrázva őket a levegőben, mintha ezáltal melegednének. Kis homloka ráncba van szedve, szeme bekalandozza a sírokat, arra gondol, amelyikben nyugszik az ő anyja, apja.

- Menjünk innen… - mondá Bizi apó összeszedve magát.

- És a kereszttel mi történjék? - Úgy hagyom - viszonzá tompa hangon, majd halkan hozzátette: - amit az Isten ujja összetört, azt nem szabad az ember ujjainak összeragasztani.

- Bizony kegyelmedet meglátogatta az Isten.

- Hiszen ha csak látogatna - kiáltott fel keserűen Bizi apó -, ő már nálam lakik, Istók, állandóan nálam lakik.

- Tűrni kell, Bizi uram! - Pedig hidd el, Istók, nem vagyok rossz ember.

- Fösvény volt kelmed, szívtelen, gőgös. A világ elejének képzelte magát. Aztán, valljuk meg az igazat, uzsorával szerezte kincseit.

- Nem becsülöm őket már semmire - hörgé. - Fázom, reszketek. Valami rossz előérzetem van.

Mintha marokkal fogná össze valaki a szívemet. Meglásd, ismét szerencsétlenség vár rám… Oh, te kifogyhatatlan Isten, mivel engeszteljelek meg? Elhagyták a temetőt.

- Hej, ni! - kiáltott fel Istók. - Hát ez a poronty mindig a sarkunkban van! Milyen veresek a lábszárai a hidegtől! Takarodsz innen mindjárt, te kölyök! - Ne kergesd azt a gyereket, Istók. Olyan jólesik, hogy itt látom mellettünk. Gyere idébb, kis fiam! Az öreg arra gondolt, hogy abból a borús égből egyszerre lepattanhat még egy villám, de csak akkor, ha már az a gyerek itt nem lesz.

- No, gyere hát közelebb! 126 - De csak hadd menjen haza - véli Istók -, megveszi a lábát az Isten hidege! - Miért nem húztál csizmát, fiú - kérdi Bizi uram szelíden.

- Nincsen csizmám - mondá a gyerek szomorúan.

- Hát mért nem varrat apád? - Nincs apám - felelte közönyösen.

Ez a közönyös szó fogta meg Bizi apót. Hogy nevekedik ez fel, ha még a szeretetet sem ösmeri… Szótlanul megfogta a kis Andris kezét s vitte magával végig a nagy utcán, le egész a templom mellé.

Ott aztán benyitottak egy házba, amelynek kapujára két sarkantyús csizma volt kifestve aranyos rojtokkal s a következő aláírással: »Filtsik István csizmadia-mester.« - Mérjen ennek a gyereknek egy pár csizmát, Filtsik uram, az én kontómra! - mondá Bizi apó.

Filtsik megnézte a gyereket s így szólt: - Éppen van egy ilyen kis csizma készen.

A kis csizmát előhozták, csakugyan jó volt: mintha a lábára öntötték volna.

A gyerek örült neki, ragyogó mosoly ült ki arcára s vígan kopogott az öreg után a pitvarban.

Ott künn ezalatt eloszlottak a felhők. Mikor Bizi apó kilépett az udvarra, a napfény elöntötte szomorú arcát, az égbolt pedig nyájasan mosolygott. A füvek nevettek rá az úton, sőt még a meggyűlt esővizek is.

Mintha új levegőt szívott volna be, könnyebben érzé magát.

- Add ide a kezedet, fiam! Olyan jó meleg kezed van. Eljössz-e hozzám? A gyermek a csizmáit nézegette gyönyörködve és így szólt: - A lekvárfőzéshez szeretnék menni! - Nem, te velem jössz. Íme, itthon vagyunk már, itt lakunk ebben a cserepes házban.

A kapuajtóban a kocsis várta azzal a hírrel, hogy az ellopott lovak megkerültek, a tornácon a doktor fogadta vidám arccal, a leány már túl van a veszélyen.

Bizi apó hálateljesen nézett fel az égre. Milyen messze van és mégis milyen közel… Egy pár kis csizmával meg lehet járni egy óra alatt…

(Mikszáth Kálmán)

Egyik ujságiró kollegámmal történt, isten nyugossza meg az ő lustaságában, hogy nekem kell még az ő viselt dolgait is leirni, nemcsak a magaméit. Ő vele történt, mondom, hogy egyszer a Borsszem Jankót szerkesztette, mikor Csicseri Bors nem volt odahaza. A Borsszem Jankó pedig ott csinálódik, a hol a Fővárosi Lapok - az Athenaeum mellék épületében, melynek előrészét a belvárosi rendőrség üli székhelynek. Szegény, vén Prottman bácsi, hogy csodálkozhatott ő ezen a sajátságos tüneten! Bele is halt a csodálkozásba.

Hát mondom, az én barátom, a kiből már azóta neves iró lett, épen valami verset faragcsált,
mikor hirtelen kopogtatnak az ajtón.

- Szabad!

Egy köpczös, polgári külsejű, meglehetősen jámbor pofáju ember lépett be. Olyan harmincz-harminczöt éves forma lehetett.

- Mi tetszik?
- Kérem, eljöttem.
- Igen? Mi tárgyban kérem...
- Hát biz én azért jöttem... Hiszen tudja tán a tekintetes ur - hogy mivel hát én itt most be fogok csukatódni.
- Becsukatódni? Mit beszél ön?
- Itt van a czitatórium róla, itt áll kérem, hogy három napig. Tegnap jött meg az irás, eljöttem mindjárt, készen vagyok. Tessen engem becsukatni.

Megnézte, csakugyan ugy volt. Három napra volt elitélve s ma kellett megkezdenie a büntetést.

- Tehát Kupka Jánosnak hivják?
- Ühüm. Hajszen ott áll az irásban.
- Aztán miért csukják be?
- Nem lehessen tudni, kérem alásan. Mert én ugyan nem vagyok korhely, de néha iszom egy-egy gyüszünyit s ilyenkor mindjárt fejembe megy az ártatlan ital, aztán ha valami bolondot csinálok, nem emlékszem rá. - Olyan vagyok én ebben, mint a ma született gyerek. Alig, hogy egy kicsit megnedvesítettem vasárnap a számat, mert odaát voltam a Neustiftben, már itt a veszedelem, ni. Hogy mit tettem, nem emlékszem, de azt kitalálom, hogy ide hoztak ebbe az épületbe, s elitéltek három napra valami miatt - bizony, tudom, hogy nem hiába tették. Azért hát tessék engem most becsukatni.

Barátomnak egy jó ötlete támadt az ő rabjával, megtetszett neki az eredeti ficzkó s látván annak a tévedését, hogy a rendőrség ajtaja helyett a szerkesztőséghez nyitott be, nem látta be, miért ne szőhesse odább a vigjátéki bonyodalmat.

- Tudja mit kedves barátom. Maga szerencsés ember.
- Már mint én? - álmélkodék az, nagy szemeket meresztve.
- Szerencsés ember, mondom, mert jó kedvemben talált. Én megkegyelmezek magának, menjen nyugodtan haza.

Kupka János a helyett, hogy megörült volna, kellemetlen ábrázatot vágott ezekre a szavakra, s elkezdte a füle tövét vakarni.

- Nem lehet az, kérem alásan. Nem lesz az jó. Csak tessék engem talán mégis becsukatni.
- Nem értem önt barátom.
Kupka János elpirult, a nyakkendője csokrát babrálta s ötölt, hatolt.

- Nagy izé... nagy sora van annak... mert hát ugy áll a dolog, hogy hát tetszik tudni... bibe van.
- Miféle bibe?
- A feleségem - szólott mélabus hangon - három forintot adott a rabságom idejére, hogy azt mondja, éhen veszejtik itt a rabot, ha pénze nincsen, hogy, azt mondja, segitsek a helyzetemen.

- No, és?
- Hát az a baj, könyörgöm, hogy útközben - mert hát tetszik tudni el van ilyenkor keseredve a szegény ember - betértem a «Makkhetesbe» s elhelyeztem a három forintomat. Ez ez! Én most már haza nem mehetek innen a pénz nélkül - mert nagy áspis kigyó ám! - ha pedig haza nem megyek - mit csináljak künn egy fillér nélkül... sem ételem, sem alvó helyem... elpusztulok én künn. Tessék csak engem, kérem elcsukatni!

De már ez olyan argumentum volt, hogy csakugyan igazolta minden komikus volta mellett is a helyzet tarthatatlanságát s egyszersmind Kupka János uram kérésének okszerü oldalait. Ezen csak egyféleképen lehetett segíteni. S minthogy épen odatoppant két másik iró is, megértvén Kupka János fátumát, miután jóizüen nevettek rajta előbb, elhatározták egyesült erővel, hogy a fátumot leveszik róla - összeadják neki a három forintot, menjen isten hirével – s azután lépéseket tesznek érdekében a rendőrségnél. Hátha van azoknak is érzékük valami iránt? S hátha épen a humor az? Mert hogy mi, eddig még ugy se fedezhette fel senki.

- Hát itt van a három forint Kupka János. Távozzék: Ön most már szabad, mint a madár.
Elérzékenyedve köszönte meg s könnyes szemekkel csoszogott le a lépcsőkön.
- Mivel érdemlettem, mivel? rebegé. Az isten áldja meg a tekintetes urakat.
- Szegény ördög! - mondák. - Hogy fogja ez most áldani éveken át a rendőrséget.

Ez délelőtt történt. A redakcziókban azonban mindég történik valami délelőtt is, délután is, még ha nem történik is semmi. Ennélfogva délután is történt - még pedig az, hogy kopogtattak az ajtón - majd minden dolog ezzel kezdődik, a tolvajlási történeteket kivéve.
Kopogtattak s kinyilván az ajtó, a Kupka János arcza volt látható. A szoba most homályosabb volt valamivel s a Kupka arcza is pirosabb valamivel, de azért mégis fel lehetett ösmerni.

- Maga az Kupka? Hát mi baj van?
Kupka poziturába vágta magát, az az csak akarta, de nem igen sikerült neki, mintha mozgott volna alatta az a veszett padló.
- Hát az van - mondá rekedten, de mégis alázatos szelidséggel - hogy odabotlottam megint a «Makkhetesbe», száradjon el, a ki oda építette utamba... s izé... ugy fordult, hogy... tessék csak engem mégis becsukatni.
...Csakhogy ez már akkor igazán lehetetlen volt - mert a rendőrségnél is le volt róla véve a fátum, kieszközölték a büntetés elengedését.

(Mikszáth Kálmán)

Apróhirdetés

„Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás, alkóvos, beépített konyhabútorral fölszerelt, Sas-hegyre néző lakásomat sürgősen, ráfizetéssel is elcserélném Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás, alkóvos, beépített konyhabútorral fölszerelt lakásra, a Sas-hegyre néző kilátással.”

(Örkény István)